Monday, March 18, 2024

Az élet játéka.

Azt veszem észre magamon, hogy valami egészen új módon tudok örülni a gyermeki - nem gyerekes! - dolgoknak. Talán azért, mert ebben a böjti időszakban, amikor több megszokott dologról is lemondok - azért nem beszélek erről, mert úgy tudom, az igazi böjt személyes harc és öröm is egyben -, érzékenyebbé válik a szív, észrevesz, mélyebben át tud élni olyan gondolatokat, amire a fogyasztásban elpuhult, magának minden élvezetet megengedő test és lélek képtelen odafigyelni. 

Igazából lehet, hogy titokban valami komolyabb, kegyesebb "jutalomra" számítottam. 

De amit látok és érzek, az egy meghívás. Meghívás egy játékra. 

Korán lettem anya, szinte az egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy valaki más számára gondoltam ki meglepetéseket. Ha háziállatokat hoztunk, akkor a gyerekeknek. Az ő kedvükért mentünk kirándulni, múzeumba, utazásokra, a boltokban mindig azt kerestem, mivel szerezhetnék nekik örömet. Hogy ennek néhány éve vége, talán soha nem fogom kiheverni. 

Azt hiszem, a kis vidrát figyelve jöttem rá múlt hétvégén a vadasparkban, hogy ez most nekem szól. Valami elképesztő életkedvvel forgott, úszott, bukfencezett a vízben, s én majdnem fél óráig képtelen voltam továbbmenni. Nevetni és sírni is lett volna kedvem az örömtől. Teljesen belefeledkeztem a látványba.

Aztán itthon a ház egyik elfeledett sarkát takarítva rátaláltam egy régi kaleidoszkópra. Régi vízfestékekre. Apró díszekre, kövekre. A boltban matricákat vettem, magamnak. S mert nem csak őrizgetem, hanem minden nap be is ragasztom őket a füzetembe, újból sokkal több kedvem van naplót írni, amit az utóbbi időben csak kötelességszerűen, ímmel-ámmal. 

Könnyű elveszíteni értékes gondolatokat, szokásokat, adottságokat, álmokat. 
Ezekben a napokban nagyon sokat dolgozom, hétvégén is, esténként kimerültem esek be az ágyba. 

Nem kellene sokat magyarázkodnom - másoknak amúgy sem tartozom magyarázattal, inkább csak magamnak olyan nehéz megfelelni -, hogy most nincs időm írni, játszani, megfigyelni a felhőket, virágokat. 

Csak tudom, amivel nem foglalkozom, azt elveszítem.

Ezért olyan fontos megírni például ezt a bejegyzést. 
Ezért olyan fontos, a legelfoglaltabb időszakban is, berendezni egy akármilyen apró sarkot, ahol készenlétben áll a füzet, a toll, a papír, a festék. És virág! Mindig legyen itthon friss virág. Számomra most a nappaliban van ez a hely, az egyik kis asztalon. Mikor leülök mellé, az ablakon át látni a völgyet, a szemközti háztetőkön megpihenő madarakat. 
 
Lehet, csak néhány szóra, néhány ecsetvonásra futja. 
 
Abban az élettel és szépséggel teljes láthatlan világban, ami a látható dolgok mögött van s ami engem a legjobban érdekel, amúgy sem a végeredmény a legértékesebb. Nem a produktumot kérik számon, nem a teljesítmény mérettetik meg. 
Hanem a hűség. Hogy ma is itt vagyok. Ma is jelentkezem a játékra.

Monday, March 11, 2024

Születésnapok.

A hétvégén a férjem ötvenedik születésnapját ünnepeltük, már amennyire ezt egy mindenféle felhajtást, fotózkodást, figyelemfelkeltést kerülő személynél ünnepelni lehetséges: egy kis rámenőséggel, egy rövid, másfél napos utazás s olyan tevékenységek megszervezésével, amit az ünnepelt szívből szeret. Így gyalogoltunk majdnem harminc kilométert, s meglátogattunk egy vadasparkot is. Mindkettő számomra is egyszerűen csodálatos volt. Mintha soha életemben nem láttam volna hegyeket, virágokat, tavakat, állatokat, olyan szépnek láttam mindent. Én töltöttem ki a panzióba való bejelentkezéskor a papírokat - az ő korában már nem látja jól szemüveg nélkül a betűket -, s mivel ott meg kellett adni a születési dátumokat is, másnap a reggelinél pezsgővel, gyertyával és köszöntéssel vártak minket.

Az elutazás előtti napon, s a visszautazás előtt két nappal, pénteken, a szemben levő szomszédoknál is születésnapot ünnepeltek, amit úgy kezdtek, hogy kifeszítettek egy nagy fehér lepedőt a ház homlokzatára, felfestették rá, ahogy azt itt szokás, az ünnepelt keresztnevét, korát, majd egy kölcsönkért traktorra felmásztak annyian, ahányan csak tudtak és hangos nevetéssel, énekléssel végiggurultak a környező utcákon. Utána pedig majdnem hajnalig mulattak. Én még soha nem vonultam végig traktoron lógva a falun, s az ablakon át figyelve az eseményeket, őszintén irigyeltem őket a kirobbanó öröm és közvetlenség képességéért. Már csak a közelükben is lakni kész felüdülés, főleg, hogy tudom, mi magunk soha nem lennénk képesek ekkora hangzavart kelteni. 

A saját születésnapomtól néhány hétnyire s a saját ötvenedik évfordulómtól néhány évnyire ma reggel félálomban azon gondolkodtam, vajon van-e még időm Malcolm Gladwell 10.000 órájára, ha valami új tudást, gyakorlatot szeretnék elsajátítani. S ha napi egy órát tennék félre erre a célra - munka és mindenféle más mellett talán ez egy reális időtartam az én élethelyzetemben - , hány évre lenne hozzá szükségem? Glaswell szerint 10.000 óra gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki egy adott területen elérje a kiválóságot. Napi egy órával számolva ez 27,4 év, ami azt jelenti, ha most elkezdem, körülbelül 75 éves koromra kiválóságot érhetek el bármiben, ami érdekel, s amiben nem vagyok reménytelenül tehetségtelen. 

Valamiért ez őszinte lelkesedéssel és örömmel tölt el. Talán megtanulok igazán kenyeret sütni. Madárházat építeni. Kertészkedni. Talán - egyelőre - egyszerűen csak figyelni, hiszen aki kér, az kap, és aki keres, az talál, mi az, ami hív, ami érdekel, amire szükség van. A két véglet között - aki az egész világgal tudatja a születésnapját, s aki legszívesebben soha nem ünnepeltetné magát - én valahol a középen vagyok. Akármilyen szerény módon - ma a kiválóság ezen kis örömteli számítási játékával! - igyekszem megünnepelni minden napomat, nem csak azt az évi egyet, köszönettel azért, hogy itt lehetek, hogy élek.

Thursday, March 7, 2024

Kérdések tükre -

- ez a címe John O'Donohue To Bless the Space Between Us című áldáskönyvében, amit úgy szeretek, az egyik nap végi áldásnak. Áldásnak áldás, bár kicsit furcsa. Egyszerűen csak kérdéseket tartalmaz, egymás után felsorolva, megtöltve a könyvben egy egész oldalt. Mit álmodtam az elmúlt éjszaka? Min időzött ma el a tekintetem? Mit nem vettem észre? Mit tanultam ma? Megbántottam-e akaratlanul valakit? Mit olvastam? Milyen új ötleteim támadtak? Kit hanyagoltam el? Hol hanyagoltam el önmagamat? Milyenek voltak a beszélgetéseim? Törődtem-e a világ szegényeivel és kirekesztettjeivel? Nekifogtam-e valami maradandónak ma? Megengedtem-e magamnak, hogy elfogadjam a nekem szánt szeretetet? Kivel lehettem ma a leginkább önmagam? Ki látott ma engem? Mivel nem foglalkoztam, milyen témát kerültem? - ilyen és hasonló kérdések. S a legvégén: Mindezeket figyelembe véve - miért kaptam a mai napot?

Arra gondolok, milyen kár, hogy nem olvastam el őket már korán reggel. 
Sokkal figyelmesebben, színesebben éltem volna meg a napomat.
 
Minden jó kérdés igazi kincs. 
Napközben, másokkal beszélgetve, általában pont akkor nem jut eszembe egy sem, mikor hirtelen a legnagyobb szükségem lenne rá. 
De így nap végén, mikor a félhomályos szobában csak egy lámpa világít, s egy kis csokor gyönyörű, puha, aranysárga mimóza - lassan előjönnek. Könyvekből, a saját szívem és lelkiismeretem mélyéről. 
Elidőznek egy kicsit velem. 
A válaszokhoz nem is ragaszkodnak. 
Némelyik kérdésnek elég a csend s az aranysárga. 
Némelyik kérdésnek elég, hogy megfogalmazódhat. Hogy létezhet. Hogy nem hallgattatom el.

Friday, March 1, 2024

"Igen" -

- ezzel a szóval fejezi be James Joyce az Ulysses című - abban a kiadásban és fordításban, amelyikben én olvastam - , kilencszáznyolcvannyolc oldalas regényét, melyben, homéroszi névrokonától eltérően, nem egy mitológiai hős, hanem egy teljesen átlagos, esendő, középkorú ember mindennapi kalandjait, útjait és találkozásait írja le, egyetlen hosszú nap folyamán. 
 
A szökőnapnak hála, még februárban be tudtam fejezni. 
 
Ez az "igen" a regény utolsó fejezetének legvégén található, mely Leopold Bloom feleségének, Mollynak a monológját írja le egyetlen hosszú, írásjelek nélküli mondatban. Megküzdöttem vele, életre-halálra, alig tudtam elhinni, hogy mikor végre egy nő, egy Pénelopé is szóhoz jut a regényben, a férfiak piszkos fantáziáját messze felül-, vagy inkább alulmúló módon teszi ezt, miközben mindenféle gátlás nélkül ecseteli a kalandjait, vágyait, emlékeit. Csalódott voltam, hogy ilyen hosszú utat tettem meg anélkül, hogy a morális szépséget, amit minden könyv olvasásánál keresek, megtaláljam.
 
Hogy aztán a legvégén lepjen meg, mikor már tényleg csak fél oldalnyi szöveg van hátra, s amikor Molly, egy hirtelen kanyarral visszaemlékszik arra a napra, amikor a férje megkérte a kezét, amikor hegyi virágnak nevezte őt, és remegve várta a kérdésre a választ, s ő már tudta, mit fog mondani, de egy kicsit még várakoztatta, mielőtt kimondta, hogy igen, igen, igen. James Joyce elmondása szerint az angol nyelv legpozitívabb szavával akarta befejezni a regényt: "yes". 
 
Olyan "igen" ez, amelyhez utána és azóta sem tudott méltó lenni egyikük sem. Mégis ez a szó emelkedik ki a hosszú nap végén, már a következő nap elején, miközben lassan hajnalodik, a sok szemét között, amit beengedtek az életükbe.
Olyan "igen" ez, mely bennem is mélyen megérint valamit. Saját küszködéseim között ugyanez a szó ragyog fel újra és újra, múlhatatlan szépséggel, hogy: i g e n.

Monday, February 26, 2024

Három történet.

A ma reggeli erdei sétámból három történetet hoztam haza.

Az első az emberi lélek szépségéről szól. Az egyik jelöletlen ösvény mentén megtaláltam a világ legszebb kertjét. Van benne egy tisztás, körülötte néhány fenyőfa s két korhadásnak indult fatörzs. Az egyik tele van csillagmohával, a másik pedig pici fenyőket növesztett, így gyakorolja és tanítja szavak nélkül a vándoroknak a feltámadást. Ezenkívül van egy nagy, mohás szikla, rajta művészi módon elrendezve két kisebb kő. Ez utóbbi olyan, mint egy szobor, érezni rajta egy finom lelkű ember gondolatát, keze munkáját, ahogy egy-két mozdulattal úgy rendezte át a tájat, hogy közben nem tette tönkre, nem változtatta meg, csak kiegészítette.

A második az emberi lélek nemtörődömségéről, közönyéről szól. Az egyik pad körül szemetet találtam, egy félig még tele, másfél literes plasztik üdítősüveget, egy fagyott bolti gofrit megkezdetlen csomagban, s néhány műanyag zacskót, üresen. Odébb az ösvény közepén egy használt papírzsebkendő és egy söröskupak. Néhány lépés után visszamentem, összeszedtem mindent, nem bírtam elviselni, hogy így maradjon. A kisebb szemeteket eldobtam az erdő szélén levő kukába, az üveget hazahoztam, kimostam, majd legközelebb visszaváltom a boltban.

A harmadik történet az emberi együttérzésről szól. Felém irányuló együttérzésről. Az utca elején történt, ahogy igyekeztem hazafelé, kezemben a műanyag üveggel. Először csak Pault láttam meg, a hosszúszőrű keverék skót juhászkutyát, aki annyit bosszantott, mikor még élt az én kutyám, Sven. Folyton marakodtak, ha találkoztunk, s mivel a gazdája, egy idős, ízületi problémákkal küszködő hölgy, aki mindig néhány méterrel lemaradva igyekszik lélekszakadva utána, egyáltalán nem tudott parancsolni neki, minden egyes alkalommal rám ugrott, ráhelyezte a két első mancsát a vállamra, a feje egy magasságban az enyémmel. Az eltelt időben ugyan tanult némi jó modort egy kutyaiskolában, s be is mutatta a tudományát, de a vállamra ugrás azért megmaradt. A hölgy kifejezte az együttérzését Sven elvesztése miatt, csak most hallott róla, s el sem tudta képzelni, milyen nehéz lehet nekem kutyát sétáltatókkal találkozni. Mesélt Paulról, s megengedte, hogy jól megölelgessem. Majd elbúcsúztunk és hazajöttem. 

Annyiféleképpen el lehetne mesélni, mindhárom történetet. 
Panaszkodva, keserűen, szentimentálisan, csak a jót látva, csak a rosszat, irigykedve, túlozva, nosztalgiázva. 
De én maradok egyszerűen csak az igazságnál. 
Az igazság az, hogy a közöny, a rosszindulat: létezik. 
Mint ahogy a szép is, a visszafogottság, a gondos törődés. 
Mindkettőnek láttam a nyomait. 
De leginkább a kabátomon hátrahagyott sáros tappancsnyomoknak örültem, s szemeim sarkában az akaratlanul is - még mindig - kicsorduló könnycseppek nyomának, mert ez azt jelenti, hogy szerettem, hogy szeretek, s hogy a szeretet harcában nem szégyen sérüléseket szerezni.

Saturday, February 24, 2024

A zabkását

sokféleképpen el lehet készíteni, de a legegyszerűbb módja talán az, ahogy én készítem.  Odateszek főni két apró teáscsészényi tejet, s mikor már majdnem fő, hozzáadok egy csészényi zabpelyhet, egy kocka nyerscukrot, az egészet megszórom fahéjjal és néhány percig főzöm. Bármilyen gondosan is kavargatom, mindig odatapad a zabkása egy része az edény aljához, amit aztán nem lehet csak úgy betenni a mosogatógépbe. Minden reggel megfigyelem, a csapból aláhulló víz hogyan tölti meg csordultig habzással az áztatásra odakészített edényt. Később, mikor már kihűl kissé a víz s eltűnik a természetesen képződött hab, kiöntöm, teszek bele néhány csepp mosogatószert, majd újból engedek bele egy kis vízet. Mivel a sárga mosogatórongy még áztatás után is túl puha lenne a feladathoz, a szivacs durvábbik felével vagy a speciális, fém edénysúrolóval elkezdem lesúrolni az odatapadt ételmaradékot. S ahogy lassan simává válik az edény oldala, alja, s ahogy kívűl-belül leöblítem tiszta vízzel, úgy simulnak, tisztulnak ki lassan a gondolataim is. 

Nem tudom elképzelni ennél szebb módját a napok elkezdésének. 

Valahogy innen már könnyebben látom a következő tennivalót, még ha ez nem is jelent mást, se többet, se kevesebbet, sem jelentőségteljesebbet, mint hogy a munka elkezdése előtt kimegyek a balkonra és hosszasan elnézem a felettem elterülő eget.

Monday, February 19, 2024

A Love Supreme.

Susanne barátnőm nagyon fontosnak tartja, hogy az ember rendszeresen valami szépet - etwas Schönes - tegyen a saját maga kedvéért. Rendszeresen rá is kérdez, ellenőriz, mint ahogy tegnap este is, főleg ha tudja, milyen zsúfolt, megerőltető hét van mögöttem, előttem. Igen, válaszoltam: délelőtt istentisztelet, ebéd után séta a Duna parton, délután könyvek és az idei legelső kávé, kicsit dideregve, a balkonon. Este pedig meghallgattam az új lemezt, ami néhány napja érkezett postán, miközben újrakötöttem a nemrég elkészült pulóverem ujjainak végét, hogy végre olyan legyen, amilyennek szeretném és elképzeltem. 

John Coltrane, 1965-ben megjelent, A Love Supreme című lemezéről van szó, amire már régóta vágytam, s amit semmiképpen sem szerettem volna sietve, figyelmetlenül meghallgatni. Coltrane, az introvertált szaxofonos, 1957-ben egy istenélmény révén megszabadult a heroinfüggőség kötelékéből. Saját megfogalmazása alapján megnyíltak előtte egy gazdagabb, teljesebb, produktívabb élet kapui. Az album anyagát egyetlen nap alatt vették fel 1964 adventjében. Négy részből áll: elismerés (acknowledgement), döntés (resolution), elindulás (pursuance), az utolsó rész pedig egy zsoltár, Isten dicsérete, a love supreme címmel. Ezeken a szavakon keresztül ízlelgetem, mint egy eddig számomra ismeretlen ételt, az album zenéjét. Azon gondolkodom, mennyi ilyen világ létezik, amit még nem ismerek és nem értek, s hogy milyen jó lenne néhányat, míg itt vagyok, még felfedezni.

Múlt szerdán elkezdődött a böjt időszaka. A titkos döntések és lemondások útja iránti kezdeti lelkesedés már néhány nap után megfakul. De minden nap és minden héten meg lehet újítani. Nem újra elindulni, hanem a már eddig, akármilyen tökéletlenül, botladozva megtett utat folytatni, friss, fényes szeretettel. Közben igazán jó zenét hallgatni, akkor is, ha nem értem. Valami igazán szépet lehetővé tenni az életemben, rendszeresen, valamit, amit zsoltárrá formálhatok, amit felajánlhatok, ami néha, bennem és másokban, megnyit egy-egy eddig lezárt kaput.

Monday, February 12, 2024

Tökéletes napok.

Kicsit magam is meglepődtem, hogy már tizenegy nap eltelt, mióta utoljára jártam itt, de az én világomban ez az idő sokkal kevesebbnek tűnt. Jó társaságban voltam, vagyok. James Joyce, Caspar David Friedrich, Wim Wenders, s életem nem kevésbé fontos, mindennapi szereplői.

James Joyce Ulysses-e egy olyan irodalmi hegy, aminek már harmadjára futok neki, és az a titka, hogy nem szabad abbahagyni, mert mindannyiszor teljesen az elejétől kell újból nekifogni. Másrészt minden nap abba is kell hagyni, mert lehetetlen túl sokat olvasni belőle. Így, hogy már túl vagyok a felén, kialakult egyfajta ritmus: minden nap megpróbálok csak egy órát foglalkozni vele. Ez az év az irodalmi hegyek éve, olyan könyvekkel (is) foglalkozom, amiket nem lehet néhány nap alatt - először vagy újra - elolvasni. Ez ugyan nem tesz jót a könyvsznobságomnak, de így, hogy nagy valószínűséggel már én is túl vagyok saját életidőm felén, nagyon meg kell gondolnom, mivel töltöm az időmet. Dosztojevszkij Félkegyelműje után, a már készenlétben várakozó Karamazov testvérek előtt, most James Joyce, aki az Ulysses című könyvével, melyben egyetlen napról ír ezer oldalon keresztül, egy igazi irodalmi és nyelvészeti műalkotást hozott létre. Olyan furcsa és komplex, mint egy eddig ismeretlen, új világ, mint egy kozmosz, amelyhez az olvasó ha megtalálja a hozzáférést, mindörökre megváltoztatja a módot, ahogyan felfogja a körülötte levő világot.

Caspar David Friedrich az egyik leghíresebb német festő, akinek a kétszázötvenedik születésnapja alkalmából könyv jelent meg az életéről s egész éven át kiállításokat szerveznek a leghíresebb festményeiből. Ahogy a könyvet olvastam (Florian Illies, Zauber der Stille), minden egyes festményre rákerestem az interneten és nagyon szeretnék késő tavasszal elutazni a fővárosba, hogy élőben is láthassam ezeket.

Végül Wim Wenders s legújabb filmje. Perfect days. Tökéletes napok. Már decemberben megjelent, de csak most jutott el a világnak ezen elrejtett sarkába is, ahol én élek. Tegnap este megnéztem, s ha ma este időben végzek a munkámmal, mindenképpen szeretném megnézni még egyszer. Csodálatos. A filmben elhangzott szövegek ugyan elférnek néhány oldalon, de a hallgatásnak, a fényeknek, a zenének hatalmas ereje van. A főszereplő egy Tokioban élő takarító, aki jól bejáratott napirend szerint éli a napjait. A szobája, ahol alszik, az egyik legszebb szoba, amit el lehet képzelni. Egy tatami - hagyományos japán matrac -, könyvespolcok, esténként egy William Faulkner könyvet olvas, Patti Smith és Lou Reed kazetták. Csak akkor kezd el új könyvet olvasni - használtan veszi mindig ugyanabban a boltban -, ha az előzőt már befejezte. Van egy kis benti kertje, de az új növényeket nem kertészetben veszi, hanem úgy gyűjti össze, például a templomkertben, ahol az ebédszüneteit tölti, a fák melletti apró kihajtásokból. Mindvégig megőrzi titkait, a napirendet meg-megszakító találkozásokból inkább csak sejteni lehet, mint tudni a nehéz múltat. S azt is, hogy minden embernek joga és lehetősége van kilépni a múltból s az egyformaságot ránkkényszeríteni akaró világból, minden embernek joga és lehetősége van megtalálni az igazi, lélekből fakadó megelégedettséget.

Thursday, February 1, 2024

Szeretni mindenképp.

Az ebédlőben írok, az asztalnál. Egy egyszerű, kihúzható, hatszemélyes faasztalról van szó, amelynél azért nyolcan is egész kényelmesen elférünk, az elmúlt adventben egyszer tizenhárman is, és azt hiszem, ez már tényleg a felső határ. Tele van apró karcolásokkal, s ha úgy vetül rá a fény, ahogy most is, látom, itt-ott apró viaszcseppekkel is. Sok gyertyát égettünk a tél folyamán. Az ebédlő tulajdonképpen túl kicsi, ekkora asztalhoz mindenképp. Szeretem mindenképp.

Odakint földig érnek a felhők. Napok óta megállás nélkül, kitartóan csepereg az eső. Tegnap, mikor lementem a boltba kenyeret venni, arra gondoltam, talán ilyenkor, tél és tavasz között lesz mindig a falu a legkevésbé szép. Most, mikor már végérvényesen elolvadt az utolsó hókupac is. És felszínre kerül az, ami van. A csupasz fák, meghajlott ágak, a fakerítésekből hiányzó deszkák, rozsdás szegek, az utcán itt-ott söröskupakok, szétázott papírdarabok, szélviharok által megtépázott utcatáblák. A nagy sárga ház elhagyatott földszinti lakásának egyik poros ablaküvegére valaki obszcén üzenetet írt. A buszmegálló üvegfala, melyen egyszer az ellenfény mesebeli tájjá varázsolta a jégvirágokat, most egyszerűen csak az, ami: egy alapos tisztításra megérett üvegfal. Ez az a hely, ahol élek. Néha meseszép. Néha a világ legvigasztalanabb helye. De én szeretem mindenképp.

A világ egyik legszebb szövege - számomra - a Hegyi beszéd. Még a nagyon ateista Kurt Vonnegut is azt írta róla az A hazátlan ember-ben: "Ha azonban Krisztus nem mondta volna el a Hegyi beszédet, a könyörületről és megbocsátásról szóló üzenetével, akkor nem akarnék emberi lény lenni. Inkább lennék csörgőkígyó." Sokrétegű értelmezése közül mostanában talán a legegyszerűbbet szeretem a legjobban. Jézus végignéz a hallgatóságán - nem a tökéletesek, gazdagok, jóllakottak, örvendezők jöttek el őt meghallgatni -, majd azt mondja: boldogok, áldottak vagytok, ti lelki szegények, sírók, szelídek, éhezők, tiszta szívűek, irgalmasok. Nem tudok ennél egyszerűbbet és erőteljesebbet elképzelni. 

Ennél inspirálóbbat sem.

Szeretem az asztalunkat. A karcolások és viaszpöttyök ellenére, vagy talán pont ezek miatt. Szeretem a helyet, ahol élünk. Szeretem az emberi arcokat és szavakat, a történeteinket, s a hihetetlen erőt, változást, amit ez az egyetlen mondat is elindíthat: attól még szeretlek. Szeretlek mindenképp.

Másfél hete kaptam valakitől ajándékba néhány virághagymát. Az utóbbi napokban, hosszas készülődés után, elkezdte bontogatni a szirmait. Nem érdekli, milyen szürke odakint a világ. Csak teszi, amire hivatott. Ha csodára, jó példára, bátorításra vágytam volna, akkor megkaptam. Itt lakik a párkányon, a konyhaablakban.