Oculis, mente, corde, per visibilia ad invisibilia.

Egy nagy kövön olvastam ezt a mondatot tegnapelőtt, a horvát őszi hegyi tájban tett sétánk során. Nem vagyok biztos a jelentésében, bár elég sokat bíbelődtem a fordítással, de nekem akkor is tetszik, ha igazából nem ez: Szemmel, ésszel és szívvel, a láthatóktól a láthatatlan felé. Amolyan vándoroknak való útmutatás-féle, amiért érdemes volt ennyit utazni. Nem ugyanúgy fogadom és szívlelem egy kényelmes fotelből olvasva, mint így, elindulva és számtalanszor eltévedve, izzadva és szomjazva és elfáradva. Úgy ismétlődik bennem minden ilyen egyszerű felismerés, mint ahogy az őszi színek mindig barnák és sárgák, rozsdák és zöldes-pirosas megunhatatlanok: mindig olyan érzés, mintha most látnám őket először.